Október 24-én, szombaton, midőn az ősz már javában nekilátott annak, hogy megszabadítsa fölösleges zöldjeitől a lombkoszorúkat, Rőce városa fölé kerekedtünk, s célba vettük a Šturmanka csúcsán emelt vadonatúj kilátót. Az embernek időnként útra kell kelnie. Nem mintha odahaza ne volnának megoldatlan problémái, számlái, elintézetlen ügyei és egyéb, a civilizáció áldásai közé sorolt nyavalyái. De a hegyek legalább nem kérdezik meg, mikor fizetjük be a villanyszámlát, és azt sem hányják a szemünkre, ha életünk során néhány rossz döntést hoztunk. Legföljebb megizzasztanak, mielőtt megmutatják magukat. A Šturmanka mindössze 613 méterrel emelkedik a tenger szintje fölé, ami földrajzi értelemben szerény teljesítmény, emberi szempontból azonban már egészen más lapra tartozik. Különösen akkor, ha a vagabundus atyafi a hegy lábánál még úgy véli, hogy a túrázás a természet szeretetének egyik kellemes formája. Hát, nem mindig: fölfelé menet combizmainknak volt némi véleménye a romantikáról, tüdőnknek is jócskán kifogása, a szívünk pedig – ez a túlbuzgó alkalmazott – túlórázni kezdett... No, de kitartóan törtünk a csúcs felé, elvégre kezdetét vette nyitótúránk – és ennek mindég megvan a maga ünnepélyessége. Ilyenkor az ember még bizakodó. Még nem tudja, hol fog fájni, s hogy a társaság melyik tagja fogja először megkérdezni: „Messze van még?” Ez utóbbi kérdés egyébként a hegységek egyik legrégebbi és legmegbízhatóbb mérőeszköze. Nem kilométerben mér, hanem a túrázók türelmében. Az ősz különben is nagy művész. Aranyba öltözteti az erdőt, rozsdavörös palástot terít a hegyoldalakra, s ködfátyollal vonja be mindazt, amit a nyár még szemérmetlenül a világ elé tárt. Mintha egy vándorló festő telepedett volna le a Kárpátokban, aki nem ismeri a mértéktartást, s akinek a festékesládájában a sárga, a barna, a vörös és a szürke árnyalatai mellett mindig akad egy kis melankólia is. Mi is efféle látványra vágytunk. Az ég azonban másképp rendelkezett: a parkolóban esővel fogadott bennünket. Szerencsé(nk)re a fák még nem mondtak le valamennyi levelükről. Ágaik összeborultak fölöttünk, s lombkoronájuk afféle természetes ernyőként védelmezte huszonegy fős társaságunkat (így legalább nem kellett attól tartanunk, hogy az őszi nyitótúra vízi hadjárattá alakul). Aztán, mintha odafönt valaki megunta volna a fölösleges bőkezűséget, elzárták az égi vízcsapokat. Az eső lassan elcsendesedett, a felhők valamelyest félrehúzódtak, s mire fölértünk, az időjárás már nem ellenségként, inkább kelletlen útitársként viselkedett. Olyanként, aki ugyan nem kér bocsánatot, de legalább abbahagyja a kellemetlenkedést. A Šturmanka kilátója két egymás mögé kapcsolt autóbusz hosszát idéző (20 m), különös szerkezetként őrködik a táj fölött. Az ember alulról még könnyedén megmosolyogja a magasságát, aztán fölmászik néhány fokot, és hirtelen rájön, hogy a gravitáció nem tréfa, hanem meglehetősen következetes világnézet. Aki pedig némi tériszonnyal érkezik, annak a lépcsőkön fölfelé haladva minden fok külön filozófiai problémát vet föl. A félelmet azonban – mint annyi mást az életben – le lehet győzni. Vagy legalábbis átmenetileg félre lehet tenni, míg az ember el nem éri a következő kapaszkodót. Mi is leküzdöttük a magasság és a szögek okozta bizonytalanságot, s végül fölértünk. Odafönt pedig kiderült, hogy a világ mégsem olyan szűkös hely, amilyennek a hétköznapokban látszik. Szelíd hegykoszorúk emelkedtek egymás mögött, egyik vonulat a másik vállára hajtotta a fejét, a távoli hegyhátak pedig lassan beleolvadtak az esőfelhők szürkeségébe. A Murányi-fennsík széles koszorúját itt-ott a Szlovák-érchegység vonulatai zárták körül, talán a teremtő keze által szándékosan is így alkotva. A hegyek között megpihent a tekintet. Az ember ilyenkor hajlamos megfeledkezni a térképek könyörtelen vonalairól, a szintkülönbségekről és a túraalkalmazások kegyetlenül pontos adatairól. A természet ugyanis nem ismeri a teljesítménytúrázók statisztikáit. Nem érdekli, hány lépést tettünk meg, mennyi kalóriát égettünk el, és hány százalékos emelkedőn sikerült fölküzdenünk magunkat. A hegy egyszerűen ott van. Lent Rőce városa simult a tájba, kissé álmosan, kissé megviselten, mintha hosszú történelme során már túl sok mindent látott volna ahhoz, hogy egy októberi szombaton különösebben fölizgassa magát néhány túrázó érkezésén. Épületein egymásra rakódott korok hagyták ott a kezüket: középkori emlékek, későbbi városi ambíciók és a sztálinbarokk szigorú, olykor már-már fenyegetően komor öröksége. A történelem itt nem elegáns vendégként érkezett, hanem albérlőként, aki időről időre átrendezte a szobákat, majd a számlát másokra hagyta. A várost körülölelő Sztolica völgyei és hegyei hullámokként terültek szét. Az erdők lassan leereszkedtek a hegyoldalakról, átadták helyüket a mezőknek, az utaknak és a szebb napokat megélt településeknek. Jól esett ott elbambulva állni: megérteni valamit, amit az ember többnyire csak akkor felejt el, amikor éppen nagyon fontosnak képzeli magát: a világ nélkülünk is gyönyörű, s ez nem sértés, hanem fölszabadító körülmény. Persze, végül le kellett jönnünk: mert hát – utóvégre – a természet nem tartja fogva az embert. És különben is, a parkolóban hagyott autók és a civilizáció egyéb vívmányai előbb-utóbb visszakövetelik tulajdonosaikat. Ez az 1,8 kilométer mindenesetre derekasan megdolgoztatott bennünket. Cserébe viszont olyan élményt kaptunk, amelynek értékét nem lehet lépésszámlálóval, pulzusmérővel vagy túranaplóba jegyzett szintemelkedéssel kifejezni. Az efféle látvány nem a megtett kilométerekért jár, hanem azért, hogy az ember időnként hajlandó legyen elindulni, elfáradni, megizzadni, és néhány percre elfelejteni mindazt, amit odalent olyan fontosnak tart. (Stubendek Gábor)
