Ahol a patakok finom kézzel rajzolják újra és újra a Gömör–Tornai-karszt északnyugati peremét, ott emelkedik a Murányi-fennsík. Mészkő és dolomit formálta táj ez: rengeteg karszt-képződmény és különleges élővilág otthona.
2026. április 25-én ide vezetett túránk. Fel a legmisztikusabb magaslatra, ahol koronaként ül a sziklán Murány vára – az erősség, amely egykor nemcsak állt, hanem döntött: sorsokról, vidékekről, emberekről. A Felvidék harmadik legmagasabban emelt sasfészke, 935 méteren, egy keskeny sziklagerincen kapaszkodik a magasba, két völgy közé szorítva, három oldalról feneketlenségbe hajló falakkal. Mintha csak azért emelkedett volna ki így, hogy az ember direkt ráírja saját történetét. Itt valami más törvény uralkodik... Az út nem kényelmes, igen csak izzasztó, s a várkapu „küszöbe” sem egyenes. Odafönt ránk nehezedett a megmaradt falak közé ékelődött csönd, elmúlás és emlékezés súlyos-misztikus jelenléte. Hol azelőtt a falak, gyilokjárók és rejtélyes folyosók között hadizaj visszhangzott, ma halotti némaság honol, s parkerdő nőtt a kövek között... A romok között járva nem volt nehéz azt képzelni, hogy e halotti némaság azért az éj mélyebb óráiban megszakad, és vissza-visszajár még csókot váltani a kapualj alá az Márssal társalkodó Murányi Vénusz vitéz Wesselényi nádor urammal, s hogy a rengeteg fái között együtt kergetik még néhanapján hálójukkal a szentjánosbogarakat a Koháryak és Coburgok szelleme. És addig-addig járnak rendre vissza, amíg lesz, ki gondolatban megidézi őket... Az omladékokról és a közöttük kialakított kilátókról Gömörország felső szegmense nyílt meg előttünk: mélységek súlya volt lábunk alatt, egykori dicsőségüket sirató települések ásítottak reánk és az Alacsony-Tátra hófödte csúcsai is (a Király-heggyel) felbukkantak a horizonton. A vár „bevételét” követően az Obrovisko Élmény- és Ürgepark már nem a történelemről szólt, hanem az életről – annak könnyebb, derűsebb arcáról. Az Óriások ösvényén a mesék még nem fakultak meg: a „gömöri Góliátok” léptei mintha még ott visszhangoztak volna a föld alatt. A miniállatkert lakói – nyulak, kiskecskék, juhok, alpakák és pónik – félelem nélkül közeledtek, nassolnivalót remélve. Az ürgék sem riadtak vissza attól, hogy tenyerünkből fogadják el a falatot – mintha egyetlen röpke pillanatra visszatalált volna a világ ahhoz a békés édeni rendhez, ahol ember és természet között még nem húzódott határ. Tudtuk: jelenlétük nem puszta látvány, hanem törékeny egyensúly – olyasmi, amit nemcsak élvezni, hanem őrizni is kell. Murány ezen a szombati napon nem egyszerű látványosság volt számunkra. Találkozás lett belőle: múlttal, természettel – és egy kicsit önmagunkkal. Valami, amit nem lehet képen hazavinni. Csak csendben megőrizni. Stubendek Gábor
